Nos szijaaaszztook :)) eljött a nagy pillanat :D itt is az elsô fejezet, amit nagyonnagyonnagyonnagyon szeretnèk megköszönni az èn csodás tàrsírómnak (Mirtill-nek :*).
A következô rèszt èn hozom majd ... addig is jóóó olvasàst :* :*
Halottak napja. Sohasem szerettem ezt a napot.
Egészen eddig az évig.
Ma egy olyan dolog történt, amire életemben
nem számítottam.
Reggel kissé fejfájósan indult a napom. A
tegnapi halloween-party
eléggé durvára sikerült. Miután kikecmeregtem
az ágyamból, lementem
reggelizni. Azt szeretem a nagynénémékben,
hogy hagynak úgy élni,
ahogy én szeretnék. Nem szólnak be semmiért
sem.
- Jó reggelt! Jól sikerült a tegnapi buli? -
kérdezte Robert bácsi.
- Jó reggelt! Mondhatni - csikartam ki egy
mosolyt az arcomra. -
Kérhetek valamit?
- Persze, angyalom - vágta rá Gween néni.
- Este. Mehetek egyedül a nagyszüleimhez?
- Még sosem voltál a temetőben a temetésük
óta.
- Szerintem itt az ideje.
- Akkor nem állunk az utadba - ölelt meg Gween
néni.
- Köszönöm.
Egész délután izgalomban voltam. Először
megyek temetőbe 7 éves korom
óta. Nehéz lesz, de meg tudom csinálni.
- Biztos, hogy ne menjünk veled? - kérdezte
meg vagy ezredszerre Gween néni.
- Gween, már kész felnőtt nő lett Lorie. Had
menjen - biztatott Robert bácsi.
- Köszönöm, Robert bácsi.
Még egy utolsó puszit adtam mindkettőjüknek,
majd elindultam.
A temető kicsit messze volt, ezért buszra
szálltam. Egy jó fél óra
múlva meg is èrkeztem. Nehezen, de beléptem a
temető kapuján. Minden
emlék egyszerre feljött.
Tisztán emlékeztem a helyre, ahol a nagyszüleim
sírja állt. Mikor
odaértem, hirtelen megtorpantam.
Egy fiút
láttam a sír mellett állni.
Lassan közeledtem felé. Tudom, egy ilyen
lánytól, mint én furcsa, de
még nem volt barátom. Egyszerűen a
gyerekkorom miatt nem tudok
senkinek sem
kinyílni.
Egyre közelebb kerültem a fiúhoz, és amikor
már meg akartam szólítani,
hirtelen megfordult. Ijedtségemben hátra
léptem, és majdnem ráestem
egy sírra. Csak majdnem, mert a srác
utánam kapott. Kissé
szorította is a csuklómat, de nem bántam.
- Köszönöm - szólaltam meg, miután a saját
lábaimon álltam.
Válaszul semmit sem kaptam. A fiú egyszerűen
elindult. Még egy
mosollyal sem ajándékozott meg.
Mivel úgy éreztem, tartozok a srácnak, utána
indultam. Nem sikerült
teljesen utólérnem mindaddig, amíg hirtelen
meg nem állt. Ennek
következtében nekimentem. Még jó, hogy sötét
volt az utcán, mert
legalább nem látszott, milyen vörös a fejem.
- Bocsánat - néztem le, mintha valami érdekes
lenne a földön. Nem
mertem a szemébe nézni. De ő engem nézett.
Éreztem.
Mire rávettem magam, hogy a szemébe nézzek,
hirtelen megszólalt:
- Ha megkérlek, megtennéd, hogy nem követsz?
Ilyen egy flegma sráccal még életemben nem
találkoztam.
- Csak miután elmondtad, hogy mit kerestél a
nagyszüleim sírjánál.
- Nem rád tartozik... - mondta, azzal megfordult
és továbbindult.
- Hékás! De igenis rám tartozik! Az én
nagyszüleim!
- Add ide a telefonod! - elémlépett, majd
kinyújtotta a kezét.
- Hogy mi? Nem! Nem! Mit akarnál csinálni
vele? Nem! Nem! Nem! - tiltakoztam.
- Add ide!
- De...
Nem tudtam befejezni a mondatomat, mivel a
srác úgy nézett, hogy hűha.
A közvilágítás gyér fényénél megláttam
gyönyörű barna szemeit.
Ellenállhatatlan. Ezért belenyúltam a táskámba,
majd a kezébe tettem a
telefonom. Nem néztem oda, mit csinál, csak az
arcát néztem. Miután
végzett a dolgával, eltűnt.
Mivel leesett, hogy a nagyszüleim sírjánál nem
voltam sokáig, gyorsan
visszamentem oda. Elmondtam egy imát,
elmeséltem, hogy milyen volt az eddigi èletem, röviden, majd
meggyújtottam egy gyertyát, és
hazamentem.
Otthon fel akartam hívni a legjobb barátnőmet,
Moirát, hogy neki is
mesélhessek. Mivel mi mindig mindent
megosztunk egymással. Szóval
elértem az M betűhöz a névjegyzékben. És egy
szokatlan névbe ütköztem.
Mark. Mark Colam. És abban a pillanatban megértettem, hogy miért
kellett neki a telefonom. De miért van bent az ő
száma az enyémben?
